A sorszámom szerint a negyvenedik vagyok, de nem hiszek neki. Ekkora embertömeg láttán nem hihetek.
Zaklatott vagyok. A tömegben valaki rosszul lesz, egy nővér vagy orvos sem siet a segítségére. A betegtársak leültetik, valaki palackból vizet ad neki. A nyüzsgés lassan beszédmorajjá szelídül.
Három hónapja szenvedek már. Néha fáj csak a fejem, akkor is épphogy, mégis itt áll a papírjaimon megfellebbezhetetlen diagnózis: agydaganat.
– Majd a biopszia megmondja, miféle – nyugtat az orvosom. – Nem, asszonyom, nem lehet elkerülni a műtétet. Hacsak…
Nincs hacsak, nekem élnem kell. Olyan fiatal vagyok még, és itt vannak a lányaim, a fiam, a férjem, miattuk muszáj – csapongnak a gondolataim. A rettegésem egyre erősebb.
Végre behívják az elsőt. A néni tétován döcögve eltűnik az ajtó mögött. Idegtépő tíz perc után kidöcög. A keze tele van papírokkal. A lánya melléugrik.
– Mit mondott az orvos, anyuka?
– Két hónap múlva kell jönni…
Csontsovány, lapos mellkasú fiatalasszony támolyog az ajtó felé. Haja helyét eltakarja a mintás kendő. Hatévesforma kisfia húzza befelé.
– Igyekezzen! Látja, milyen sokan vannak – sürgeti az asszisztens is.
Két perc sem telik bele, a fiatalasszony sírva lép ki a rendelőből.
– Én megmondtam. Ugye, anya? Igazam volt? – mosolyog fel rá a fia.
A nő megsimogatja a fejét. Már nem sír.
– Igen, te megmondtad…
Bemegy és kijön a következő. Félperces tragédiák peregnek le a szemem előtt. Tizenegy előtt végre beviszik a bácsit, aki még reggel lett rosszul. Sokáig van bent, aztán feltűnik egy betegszállító, kerekes széket tol maga előtt. Bemegy és kijön, a bácsi a székben ül, feje a mellére lóg. Összesúgnak mögötte a vénasszonyok:
– Ez se megy már haza a saját lábán…
Emberek jönnek-mennek, már csak húszan várakoznak előttem. Egy beteget hiába keresnek, nem jött el. Azonnal hívják a következőt… Így megy egész délelőtt.
Fél tizenkettő felé aggódva nézem az órát. Még öten várakoznak előttem, és már csak félóra van a rendelésből.
– Ellenőrzésre jöttem, kedvesem – nyugtat egy középkorú hölgy. – Egy perc alatt megvagyok, ne aggódjon!
Kifelé jövet kevésbé magabiztos. Futtában odavakkant egy viszlátot, és szinte menekül az épületből. Még hárman… Még ketten… Lassan túlfut a falióra mutatója a tizenkettőn.
Az utolsó sokáig van bent. Mindjárt én jövök. Istenem, mit vétettem, hogy itt adtál nekem mára találkát? Félek. Mi lesz, ha én is rossz hírt kapok? Nem műthető – ettől rettegek igazán. Mi lesz a lányaimmal, a fiammal? Ki neveli fel őket helyettem? És a férjem? Új asszonyt hoz a házhoz? Anyát a gyermekeimnek, ha én már nem leszek?
Látom magam előtt a temetésemet. Kicsijeim fekete ruhában állják körül a koporsómat. Félve méregetik a felnőtteket…
– Negyvenes – ordítja az asszisztens. – Maga a negyvenes? Akkor mire vár?
Tétován lépek be a rendelőbe. Az ablaknál ötvenes, szemüveges férfi áll: az onkológus.
– Jó napot kívánok…
– Ne húzza itt az időt! Hol vannak a leletei?
Majdnem elsírom magam a modortalansága miatt. Nem elég nekem, hogy rákos vagyok, még ezt is el kell viselnem?
Lazán elveszi a CT képet, és a fény felé tartja.
– Ezzel menjen fogorvoshoz – löki oda, s mintha ott se lennék, az asszisztenssel beszélget tovább.
– Szóljon fel a hatosba, hogy egy perc múlva ott vagyok – és kiviharzik a rendelőből.
Nem tudom, mitévő legyek. Menjek? Vagy visszajön még? Vagy a hatost… nekem készítik elő?
Az asszisztens hallgatagon beírja az adataimat.
– Visszajön még a doktor úr? – kérdem félve.
– Befejezte a rendelést. M’ért jönne vissza?
– Mert nem mondott semmit…
– Dehogynem. Azt mondta, a maga baja fogászati, nem onkológiai.
Érzem, óriási kő mozgolódik a szívemen.
– Ez mit jelent?
– Mutassa azt a felvételt!
Elveszi, nézegeti, forgatja, aztán rámutat arra az apró fehér gócra, ami a belgyógyászom szerint maga a rák.
– Ez nem daganat – mondja a folyosón használt arroganciával. – Begennyesedett egy foga, attól fáj a feje. Ne rettegjen itt nekem, hanem nézesse meg, mielőtt késő lenne.
A rendelő előtt le kell ülnöm. Egy gennyes fog? És agydaganat? Vagy csak gennyes fog daganat nélkül?
Hazafelé megállok az első táblánál, amire ez van írva: Dr. Harmat Imre fogszakorvos. Magánrendelés: Kedd 13-17. Mit ad Isten, éppen kedd van.
Az ajtó szinte magától nyílik. A fogadószobában mosolygós asszisztens ül egy plafonig érő filodendron előtt.
Félve adom elő a problémámat:
– Nem kívánom ingyen a doktor úr idejét… Csak annyit kérek, vessen egy pillantást a CT-re, és mondja meg, valóban csak egy gennyes fog a bűnös…
A nő hibátlan mosolyt villant rám.
– Ez csak természetes, jöjjön, éppen nincs senki a doktor úrnál!
A fogorvos is mosolyog. Megnézi a leletet és még mindig mosolyog.
– Rettenetesen magára ijeszthettek – mondja együttérzőn. – Tudja, Emese, ezért hagytam ott az államit. Mert így állnak az emberekhez.
Kedvesen elmagyarázza, mi lehet a baj. Egy meglazult gyökértömés, mellette bejutnak a baktériumok… míg beszél, meg is nyitja a gyökércsatornát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt.
– Bocsásson meg ezért a kis kellemetlenségért – szabadkozik. – Így ni, most már minden rendben lesz. Azért felírok fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt…
Érzem, ahogy a szám lassan megtelik gennyel.
– Mennyivel tartozom, doktor úr?
Dr. Harmat Imre elneveti magát.
– Lássuk csak… Az előtérben megnéztem egy képet, ahogy máskor, ez nem kerül semmibe. Itt bent meg kipróbáltam a fúrót, ahogy mindig, tehát ez se kerül semmibe. Menjen haza, drága Emese, és örüljön az életnek. Vegye úgy, hogy ajándékba kapta, cserébe a mai délelőttért. A recept darabja egy ezrest ér.
Kint megint szakad az eső, és a megbolygatott fogam is egyre jobban fáj. Míg átvágok a parkon a patika felé, hálát érzek ezért a fájdalomért. A régi életemben utoljára, az újban először.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.